Ágytól és asztaltól, de gyerektől nem

Olvasási idő:
Avagy hogyan éljük túl fájdalommentesen a válást és az utána következő életünket. Mielőtt férjhez mentem, nem ismertem a csúnya szakítás fogalmát. Minden hosszabb-rövidebb kapcsolatomtól sikerült úgy búcsúzni, hogy a legtöbbjükkel továbbra is baráti maradt a viszony. Ezért egyértelműnek gondoltam, hogy ha esetleg a házasságom vége válás lenne – és mint elvált szülők gyerekének ez az opció természetesen kódolva volt belém – annak a vége is sérülésmentes, baráti lenne. De egy házasságból válni vagy egy nem működő kapcsolatból kilépni nem ugyanaz.

Maga a válás folyamata – ami még csak véletlenül sem tudható le a bírósági tárgyalással, majd a végzésről szóló papír boldog lobogtatásával, de még a házassági anyakönyvi kivonat rituális elégetésével sem – egész egyszerűen rettenetesen nehéz volt. Nyolc éve voltunk együtt, amikor egy este kimondtam, hogy ha ő ezt így gondolja a továbbiakban, jobb lesz, ha gyorsan elköltözik, mert nekem ebből elég volt. Nyolc eseménydús év, két gyerek, egy jelzáloghitel, egy szakítás miatt hat külön töltött hónap állt mögöttünk akkor. A volt férjem angol, Londonban ismerkedtünk meg, ott házasodtunk és három évig éltünk ott. Amikor a nagyobbik lányom kétéves volt, eljött az a pont, hogy úgy éreztem, én nem ilyen lovat akartam; ha erről szól egy házasság és ez vár rám a hátralévő időkben, akkor inkább egyedülálló anyuka leszek. Az exem elég minimalista módon képzelte el a házasság szent kötelékével rá háruló feladatokat:

  1. ő eljár dolgozni, munka után pedig elmegy a kocsmába, ahonnan záráskor hazatántorog.
  2. egyenesen meló után hazajön, leül a kanapéra a tévével szemben, jobb kezében távirányító, bal kezében egy üveg sör, amit rendszeres időközönként letesz arra az időre, amíg a tökét megvakarja. Ez aztán igény szerint variálható, néha a távirányítót teszi le, hogy utána újult erővel kapcsolgathasson kedvenc csatornái között.

Eközben én vacsorát főzök, – természetesen friss alapanyagokból, mert az én uram imádta a főztömet, és nagyon igényes volt – a gyereknek is vacsorát készítek, megetetem, megfürdetem, neki odaviszem a tányérját a kanapéra, ahol ő tévézés közben belapátolja, mesélek a kislányunknak, lefektetem, elveszem az uram elől a kiürült tányért, elmosogatok, rendet rakok a konyhában, megfürdök és beájulok az ágyba.

Ne az legyen a minta a gyereknek: anya és apa boldogtalanok

Véletlenül sem szeretném rákenni az egész dolgot, én vagyok az, aki nem volt hajlandó a figyelmeztető jeleket tudomásul venni és én voltam az is, akivel ezt simán meg lehetett csinálni. De aztán eljött az a pont, amikor már nem hittem el többet, hogy nekem csak ennyi jár. Akkor fogtam a kislányt és hazajöttünk. Kutyanehéz időszak volt, nem is mennék ebbe bele, mert az egy külön cikk lenne; elég most annyi, hogy fél évvel később utánunk jött és újra megpróbáltuk. Átmenetileg sokat javultak a dolgok, egy ideig nagyon odatette magát és én is sokkal békésebb voltam – a nagy sikeren felbuzdulva még egy kistesó is érkezett – de hosszú távon sajnos nem tudott kibújni a bőréből, ahogy senki sem tud, én pedig szó szerint átváltoztam házisárkánnyá.

Senkinek nem volt ez így jó, a gyerekeknek a legkevésbé: nem olyan mintát akartam nekik továbbadni, ahol anya és apa boldogtalanok, mert egyik sem azt kapja, amire vágyik, nem tudják igazán szeretni egymást, ami aztán szép lassan mély gyűlöletbe fordul át. Úgyhogy egy meleg nyári estén, amikor kapatosan hazajött a kocsmából tíz óra körül, miután megígérte, hogy fél nyolckor otthon lesz és segít a gyerekek fektetésében majd ocsmány módon követelte a vacsoráját, elküldtem a büdös francba. A veszekedés végkifejlete lett az a mondat, hogy ezt inkább hagyjuk, ami ugyan az én számat hagyta el, de ő szerintem csak erre várt: közölte, hogy holnap hazarepül. Végül nem másnap ment haza, hanem három hét múlva.

A válás senkinek sem könnyű, de a boldogtalanság az egész családot megkeseríti
A válás senkinek sem könnyű, de a boldogtalanság az egész családot megkeseríti

Biztosan jól döntöttem?

Közölni a döntést a gyerekekkel szívet tépő volt, ezen nincs mit szépíteni, hiába is próbálnám. A kicsi hároméves volt, még túl pici ahhoz, hogy megértse, de persze az érzéseket, a hangulatot tökéletesen levette, a nagyobbik viszont egy hétéves, briliáns eszű kiscsaj volt, azonnal felfogta és kétségbe esett. Akkor először elbizonytalanodtam egy kicsit: vajon biztos, hogy jó döntés ez? Nem lehet, hogy túl sokat akarok, nem lehet, hogy valójában minden férfi ilyen, nem lehet, hogy azt gondolom, van egy szőke herceg egy fehér lovon és én arra vágyom? De a zsigereim azt mondták, ki kell lépni. Ismertem olyan házaspárt, ahol működtek a dolgok, tehát létezik ilyen. Ahol apa fürdet, orvoshoz visz, cipőt vesz, mosogat, főz, közös programot csinál a családdal, nem egy különálló szigetként létezik az egységen belül, akit békén kell hagyni, mert vagy dolgozik vagy tévét néz.

A legmélyebb oka a különválásnak viszont egy olyan dolog volt, amit nem tudtam neki megfogalmazni, amit nem is tudott volna hová tenni, de én magam is csak éreztem, nem formálódott akkor még szavakba: én elindultam valamerre és ő nagyon nem akart arra jönni velem tovább.

Elkezdtem tudatosan építeni magamat, mert nem voltam hajlandó hinni benne, hogy tényleg esetlegesen történnek a dolgok és, hogy mindig más lenne a hibás.

Túlfeszülő ellentétek

Szerinte viszont minden helyzetben valaki vagy valami más okolható a nehézségekért, problémákért. A kormány, az ügyfél, az időjárás, a szomszéd, a barát, az alvállalkozó, a bankrendszer, az anyja, az óvónéni. Lett közöttünk egy olyan ellentét, amivel már nem lehetett mit kezdeni és én nem akartam többet olyan energiában élni az életemet, amit ő képviselt és a gyerekeknek is egy egészségesebb világlátást szerettem volna továbbadni. Az elején tombolt benne a düh, a sértettség. Utólag úgy gondolom, hogy azért, mert egy pillanatig sem hitte komolyan, hogy mi most tényleg végleg szétmegyünk, hiszen egyszer már külön voltunk és mégis újrakezdtük. Alapvető tulajdonsága, hogy mindig úgy gondolja, majd minden megoldódik magától, anélkül, hogy ő bármilyen energiát beletenne. De amikor két hónappal a különválás után megismerkedtem a mostani férjemmel és erre ő rájött úgy, hogy belépett az email fiókomba – természetesen az engedélyem nélkül, mert tudta a jelszavamat – és ott meglátott rólunk egy közös fotót, rájött, hogy bizony én komolyan gondoltam a szakítást.

Megnehezített újrakezdés

Következett egy nagyon durva és lelkileg igencsak megterhelő időszak. A volt férjem lelkének az összes mocskát ránk ürítette. Volt ott minden: fenyegetődzés, hogy ránk küldi a gyerekvédelmet, mert biztosan egy pedofil költözött oda hozzánk, ijesztgetés, hogy felhasználja a meztelen fotóimat, amiket még nem törölt ki (!) a telefonjából, követelődzés, hogy az új párom fizessen neki lakbért, mert velünk lakik abban a lakásban, ami soha nem volt az övé (anyukámé volt), mocskolódás, hogy egy ribanc vagyok és biztosan megcsaltam őt, már régóta tart ez a kapcsolat és valójában a pasi az oka, hogy szakítottam vele. Akkoriban, ha megcsippant a telefonom, hogy üzenet érkezett, a gyomrom azonnal összerándult, elkezdett remegni és izzadni a kezem, a szívverésem ötszörösére gyorsult: rettegtem.

Minden egyes üzenete egy újabb mocsokhalmaz volt. Eleinte vitatkoztam vele, próbáltam meggyőzni, hol udvariasan, hol én is elragadtattam magam és hozzá hasonló ocsmány hangnemben próbáltam mindenáron beleverni a fejébe, hogy nincs igaza. Eredménytelenül. Aztán belefáradtam. Rájöttem arra is, hogy minden csak fenyegetés, valójában soha semmit nem tesz, csak mondja. Ahhoz pedig, hogy ő mit hisz és mit nem, nekem semmi közöm. Meggyőzni lehetetlen és értelmetlen: mindenkinek megvan a maga igazsága. Ha az övé az, hogy én megcsaltam, mert könnyebb neki azzal megbirkózni, hogy egy ribanc vagyok, mint azzal szembenézni, hogy inkább egyedül, de nem vele, akkor higgye azt. Innentől kezdve lett lassan, fokozatosan de érezhetően jobb és emberibb a viszony.

Elkezdtem arra figyelni, hogy a szar helyzetből a lehető legtöbbet kihozzuk. Abbahagytam a csatázást vele.

Amikor valamit kért, megnéztem, hogy megoldható-e részünkről, nekünk okoz-e kellemetlenséget és ha az jött ki, hogy megoldható és nekünk nem gond, akkor úgy lett, ahogy ő akarta. Függetlenül attól, hogy előzőleg abban állapodtunk-e meg vagy nem, úgy terveztük-e vagy nem. Ettől lassan megnyugodott és ő is elkezdett sokkal normálisabb lenni: lehet, hogy egy büdös ribanc vagyok, de akkor és úgy látja a gyerekeit, ahogy akarja, rugalmasan kezelem azt, amit csak lehet.

Válás és gyerekek

A gyerekekkel pedig csak őszintének kell lenni. Teljesen fölösleges lett volna úgy csinálni, mintha a válás egy vasárnap délutáni vidámparkozás lenne. Egyébként is hiszek benne, hogy a gyerek csak kicsi, de nem hülye és ha az ő nyelvén mondjuk, mindent megért és felfog. Rengeteget beszélgettünk velük a témáról, sírtam előttük, őszintén elmondtam nekik, hogy nekem ez mennyire fáj és milyen kudarcnak élem meg, amit fel kell dolgoznom. Arról is beszéltem, hogy mi vezetett ide. Nagyon nehéz úgy elmondani az okokat, hogy közben ne becsméreljük az apjukat, de azért megoldható, ha a saját érzéseinket mondjuk el és nem a másik viselkedését kritizáljuk. Persze eleve kritika az, hogy nem akarunk ebben tovább élni, de a saját részemet is vállaltam előttük. Elmondtam, hogy egy tűzokádó sárkánnyá váltam, ami apának sem volt jó és ő is megkönnyebbült, hogy nem kell már velem együtt élnie. Sokszor és sokféleképpen mondtam el azt is, hogy apa őket nagyon szereti (ehhez persze alapvető volt, hogy én magam is rájöjjek, hogy tényleg nagyon szereti őket, de ő pont annyit tud, amennyit tett, többet nem várhatunk el tőle) és nekem is ők a legfontosabbak és figyeltem nagyon arra, hogy rendszeresen beszéljenek skype-on.

Ha több napig nem jutott eszükbe és apjuk sem hívta őket, én szóltam, hogy hívják fel. Figyelmeztettem őket apa szülinapjára, apák napjára is. És igenis, a válás után van élet és két gyerekkel is lehet az ember újra szerelmes. A gyerekek persze megsínylik a válást, szerintem hazugság lenne azt mondani, hogy nem. De véleményem szerint sokkal jobban sérülnek, ha az ember benne marad a langyos fosban vagy a forrongó vulkánban. A gyerekeknek nem a szavainkkal mutatjuk a példát, hanem a tetteinkkel és az azok mögött megbúvó, a tetteket sugalló érzelmeinkkel. Ha azt adjuk tovább, hogy anya és apa érzelmileg kiürült egy kapcsolatban, teljesen másra vágyik, boldogtalan és megalkuszik, azzal szó szerint azt tanítjuk neki, hogy ezt így kell csinálni. Nem gondolom, hogy lenne a világon ember, aki ilyen életet képzel el a gyerekeinek. Mindannyian azt akarjuk, hogy a gyerekünk boldog legyen, de ezt kizárólag egyféleképpen tudjuk neki megtanítani: ha mi boldogok vagyunk. Különben üres szócséplés az egész.