Csak nézem a pókomat – avagy mire jó Marilyn Manson?

Olvasási idő:
A pókról Kriszta, a gurum mesélt nekem. Hozzá szoktam fordulni, ha nagyon elakadok, ő szokott segíteni nekem visszatalálni az útra, ha néha elveszítem, hogy merre van az előre és fogja a kezemet az első néhány lépés alatt. Kriszta végzettségét tekintve pszichológus, de túlmutat azon. Életemben többször jártam már pszichológushoz, egyenként minimum fél, maximum másfél évig, végtelenül tisztelem ezt a tudományt és lenyűgöz az ember érzelmi élete, lelki működése, annak a sokszínűsége és egyben valami hihetetlen egyszerűsége, amikor meglátja az ember, hogy mennyire egy kaptafára készültünk mindannyian. Hogy mindenkit ugyanazok a dolgok mozgatnak.

 

Kriszta férjével esett meg a pókos eset. Úgy történt, hogy van a kertjükben egy hatalmas cseresznyefa, ami egyik évben kiemelkedő mennyiségű gyümölcsöt hozott. Azt a fajta mélybordó, hatalmas szemű, zamatos cseresznyét, ami olyan ropogós, hogy szinte felrobban az ember szájában, amikor a fogak hozzáérnek és csak azután ereszti ki édes levét. Abban az évben a fa szinte roskadozott a gyümölcsök súlya alatt, szóval Kriszta kiadta az ukászt, gyerünk a kertbe cseresznyét szedni! Ki is mentek és elkezdték leszedni a fát, de nagyon hamar Dani, a férje eltűnt a kertből és a konyhában talált rá. Amikor megkérdezte, mit keres ott, kijelentette, hogy ő ezt most be is fejezte, mert ott van a fán egy pók, aminek ő többet a közelébe sem megy. Daninak nagyon durva pókiszonya volt még akkoriban.

Kriszta ezt nem hagyta annyiban, végül is mégiscsak egy pszichológusról beszélünk. Dani persze maga is utálta a pókiszonyát és szeretett volna tőle megszabadulni, de már kezdett rajta eluralkodni a pánik. Kriszta viszont ráébresztette arra, hogy itt a kiváló alkalom, hogy végre maga mögött hagyhassa ezt a félelmet. Azt mondta neki, hogy menjen vissza a kertbe, üljön le jó közel hozzá és kezdje el nézni a pókot. Csak nézze.

Addig nézze, amíg el nem kezd nagyon-nagyon félni, akkor engedje bele magát az érzésbe és addig maradjon, amíg el nem tűnik a félelme.

Dani így is tett. Kriszta nem tudja megmondani, meddig volt kint Dani, de szerinte több órát. A végén, amikor bejött, már nem félt a pókoktól, de tény, hogy tetőtől talpig le volt izzadva. Dani elmesélte neki, hogy úgy érezte, ott fog meghalni a póktól való félelmében, de közben persze tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Lement a félelem aljára, aztán visszajött onnan és soha többé nem félt a pókoktól.

Bennem nagyon élénken megmaradt ez a történet, hiszen mindenkinek van „pókja”, általában több is. Az én egyik legnagyobb „pókom” a részeg ember, az alkohol. A szüleim elváltak hatéves koromban, onnantól kezdve minden második hétvégét apuval töltöttem, akit egyébként imádtam, de sajnos ivott. És nem csak ő, hanem a társasága is. Ezeken a hétvégeken sokat jártunk össze nagynénémmel, aki kemény piás volt és az ő unokatestvéreikkel, akik szintén piáltak, mikor milyen okból, vagy csak úgy ok nélkül. Amióta én is anya lettem, előtérbe került az a kérdés, hogy ki mikor és mennyit iszik, és legfőképpen milyen célból.

Rettegek a lehetőségtől, hogy az én gyerekeimnek is olyan szar élményei lehetnek alpári, ocsmány részeg felnőttek társaságában, mint nekem voltak és megengedhetetlennek tartom, hogy valaha is, akármilyen okból engem olyan állapotban lássanak a gyerekeim, ami undort kelthet bennük.

Mert bennem az undor, a szánalom és a félelem érzései maradtak meg olyan mélyen, hogy negyven körül kezdtem el velük egyáltalán szembenézni és próbálni túljutni rajtuk. Semmi végletesen drámai nem történt, nem kell olyasmire gondolni, mint szexuális abúzus vagy hasonló rémtettek. Egyszerűen pocsék látvány volt a sok részeg felnőtt, akik között én ott vagyok, tehetetlenül, gyerekként, képtelenül arra, hogy kivonuljak a kínos és kellemetlen szituációból. Ez a mai napig megmaradt sajnos, még mindig gyerekként élem meg magam ezekben a helyzetekben, kemény munka minden egyes alkalommal figyelmeztetni magam, hogy már nem egy kiszolgáltatott gyerek vagyok, bármikor otthagyhatom a helyzetet, ha úgy érzem, számomra sok. Lassan kezd tudatosulni bennem, de az először megjelenő, zsigeri érzésem az, hogy ilyenkor nekem semmi szavam és csak elszenvedője vagyok a történteknek, nem irányítója a saját életemnek. Amikor a férjem elmegy a barátaival találkozni, sörözgetni, általában már pár nappal előre megjelenik bennem a félelem, hogy vajon milyen állapotban fog hazajönni. Nem mintha olyan sokszor láttam volna már csúnyán elázva, de sajnos a félelmek nem feltétlenül logikusak, ezt leszögezhetjük. Mindenesetre az a három-négy alkalom a közel öt év alatt, amikor őt részegen láttam, pont három-néggyel több mint amennyit ideális esetben szerettem volna megélni. Ezért amikor a barátaival találkozik és tudom, hogy inni is fog, mindig rám tör a rémület, hogy nehogy részegen jöjjön haza és abba én újra belehaljak.

Nagyon nehéz szembenézni a félelmekkel, de ez az első lépés a változás felé

Történt viszont a közelmúltban, hogy hazánkba érkezett a férjem gimnáziumi kedvenc előadója, Marylin Manson, aki történetesen a legjobb barátjának is a kedvence volt abban az időben, közösen rajongtak érte. El is döntötték, hogy mennek a koncertre, aztán ügyesen elfeledkeztek róla. Egészen addig, amikorra már teltházas lett a koncert és nem tudtak jegyet venni. Itt akár véget is érhetett volna a történet, nekem az lett volna a legkényelmesebb és legmegnyugtatóbb. De mivel nagyon szeretem a férjemet és elegem is van már ebből a félelemből, ami még mindig kísért a gyerekkoromból, gondoltam, csavarok egyet a dolgon, végül is mi másért jó egy médiacégnél dolgozni, ha nem azért, mert az ember tud koncertekre jegyet szerezni még akkor is, ha már teltházasak. Sikerült az akció, meglettek a jegyek.

A terv az volt, hogy szembenézek ezzel a félelemmel és erősebben jövök ki a végén, mint ahogy belementem, a férjem és legjobb barátja pedig nagyon boldogok lesznek, hogy mégiscsak el tudnak menni a koncertre, amit már leírtak magukban. Azokon az estéken, amikor az én szeretett uram a barátaival találkozik, be szoktam venni egy nyugtatót este, hogy segítsen kordában tartani a rettegést, ideális esetben sikerüljön akár még el is aludni. Egy szabadtéri koncert a régi nagy kedvenccel, aki visszarepít a gondtalan fiatal éveinkbe, egyértelműen nagyobb veszélyforrás ebből a szempontból, mint egy sima kedd esti barátos beszélgetés. De most úgy döntöttem, hogy gyógyszer nélkül fogom átvészelni az eseményt. Korán mentek oda, már hatkor elindultak, a kora esti órákat moziban töltöttem, egy tök jó filmet néztem meg, ami ideiglenesen sikerrel terelte el a gondolataimat a félelemről. De amikor véget ért, már kezdtem érezni azt a jól ismert érzést és közben szabályosan két külön ember vitatkozott bennem. Az egyik ezt állította: Te nem vagy normális. Tök simán megúszhattad volna, mi a francnak kell itt kavarni, jegyet szerezni, jófejnek lenni? Ki a fene fogja ezt neked meghálálni, egyáltalán annak megfelelően értékelni, amennyit Te beletettél???  Mit kell itt menőzni, hogy Te ezzel is megbirkózol, ráadásul saját döntésből? Úgy kell neked, szenvedj csak, ostoba liba!

A másik viszont így állt hozzá: helyesen tetted. Igen, most nagyon nehéz, mert annak éled meg, de Te is tudod, hogy ez ellen úgysem menekülhetsz. Egyszer túl kell jutnod ezen a félelmen, nincs mese. És úgy szerezni örömet valakinek, hogy az Neked áldozattal jár, na az az igazi szeretet. Legyél büszke és tudd, hogy túl leszel rajta. Én meg pislogtam odakint, kapkodtam a fejemet egyiktől a másikig, mint valami rohadt teniszmeccsen és lassan kezdtem elveszíteni a fonalat. Aztán vettem egy mély levegőt és felhívtam a gurumat, Krisztát. Sajnos épp nem ért rá, egy órával későbbre ígért visszahívást. Akkor ezt az órát most valahogy át kéne vészelni, bogyó nélkül. Hullámokban jött rám a félelem, nagyon érdekes volt. Hazamentem és kiültem a gangra egy doboz cigivel, pohár hideg vízzel és a gondolataimmal.

Leültem és elkezdtem nézni a pókomat. Először rettenetesen ijesztő volt és hatalmas volt a kísértés, hogy azonnal bevegyek egy dilibogyót. De nem tettem. Össze-vissza ugráltam időben és térben a saját fejemben. Egyszer úgy éreztem, én ebbe belehalok, jöttek a testi tünetek, a szokásos gyomorfájás és hascsikarás. Barátnőm az ilyen alkalmakat nálam tisztítókúrának szokta becézni, mert ilyenkor nem tudok enni, de néhány óra leforgása alatt legalább hatszor szaladok a vécére. Aztán ahogy lenéztem a félelmem aljára, azt láttam meg, hogy nincs ott semmi. Ha részegen jön haza, majd kialussza. Akkor hirtelen megszállt valami áldott állapot, teljes nyugalom és bizonyosság lett úrrá rajtam, hogy a lehető legjobb történik és mi a francot számít ez az egész, különben is. Ebben a pillanatban láttam magam kívülről, ahogy ott ülök és félek, vagyis fél valaki, aki nem én vagyok, csak azt hiszem. Mennyire valós az az állapot, amiből másodperc töredékek alatt lehet kijönni vagy visszamenni bele?

Próbáltam itt maradni, de újra szertefoszlott ez is és visszatért a hasfájás, a rettegés. Akkor próbáltam elfogadni, hogy ez van és nem ellenállni neki és újra visszatért a nyugalom, a minden rendben van érzés. Közben Kriszta is visszahívott és jó nagyot dumáltunk, addig persze semmi bajom nem volt. Órákig szórakoztam ezzel, amíg végül már nagyon elfáradtam és a férjemnek még mindig semmi nyoma. Azt gondoltam, korábban fog jönni, de beláttam, hogy másnap dolgoznom kell, le kéne feküdni és megpróbálni elaludni és akkor úgy döntöttem, hogy mégiscsak beveszek egy nyugtatót. Hamar beütött a szer, alighogy csökkentek a testi tünetek, már hallottam is a kapu csipogását, ahogy hazajött az uram. Még egy utolsó, nagy levegő, hogy vajon milyen állapotban sétál át az ajtón, de szerencsére teljesen vállalható volt, csak egy kicsit emelkedettebb kedvű, mint általában. Nem vagyok tökéletesen elégedett, mert gyógyszer nélkül akartam végigcsinálni, de tény, hogy közel hat órán keresztül kitartottam így is; nagyot léptem előre. Talán nem akkorát, mint Dani az ő pókjával, de az én pókom sokkal nagyobb és rusnyább, mint az övé volt.

(Képünk illusztráció.)