Mi az, hogy negyven?

Olvasási idő:
Ha betöltötted a 40-et, biztosan benned is felmerült már, hogy most aztán vége, megállt az élet. Ez az a kor, amikor az ember megáll, és átgondolja kicsit az életét. Sokan ilyenkor mondanak fel és fognak bele egy teljesen más szakmába, vagy költöznek külföldre, esetleg csinálnak valami őrültségnek nevezett dolgot. Személyenként eltérő, ki hogyan éli meg a 4. X-et, de összességében elmondható, hogy ez egy olyan vízválasztó időszak, ami mindenkit megvisel így, vagy úgy.

Kicsi vagyok. Nagyon kicsi. A százötven centit sem érem el, két gyerek után negyven kilót nyomok, előttük 36 volt a versenysúlyom. Világéletemben sokkal fiatalabbnak néztem ki a valós koromnál, ami 18 évesen elég nagy teher. Olyankor, amikor az ember már nagylány, esetleg felnőtt, de a világ szemében még csak egy kis bakfis, mert úgy néz ki, iszonyú bosszantó tudott lenni. Hiába mondta anyukám mindig, hogy majd meglátom mennyire fogok ennek örülni később, amikor a velem egykorúak mellett tíz évvel fiatalabbnak fogok kinézni, ki a fenét érdekel ez 17 évesen, amikor a kortársaimnak már anyányi melle, nőies alkata van és nem kérnek tőlük személyit, ha alkoholt akarnak inni. Engem pedig még mindig tizennégy évesnek néztek a harminckettes lábammal. Utáltam. Meggyőződésem volt, hogy engem soha senki nem fog komolyan venni, a fiúk tojni fognak rám, mert gyereknek nézek ki, nem pedig szexuális tárgynak. Imádtam volna szexuális tárgynak kinézni, de kölyökképpel, gyereklábbal, ráadásul fiús alkattal, ha-borogatnád-elmúlna méretű mellekkel aránylag nehéz. Szerettem volna szép magas lenni, homokóra alkattal, telt, kerek cicikkel, nőies arccal, de a Jóisten mást szánt nekem.

Megbékélni magammal

Évtizedekig tartott ezzel megbékélni és elkezdeni látni a szépet ebben is, megtalálni a saját stílusomat.

Például letenni a vágyat, hogy hatalmas loboncot hordjak, mert a hajam minősége ugyan megvan hozzá, de konkrétan nem áll jól a hosszú haj. Miután a húszas éveimben megnagyobbíttattam a cicijeimet, hogy legalább valami nőies legyen bennem – gondoltam akkor – a nagy szőke lobonccal inkább Lucyre hasonlítottam a Dallasból. Az meg nem a kívánt hatás volt, ugye. Mára megvan a stílus, amit szeretek, ami jól áll, ami kihozza belőlem a – szerintem nagyjából – maximumot. De az évek, te jóisten! Azok nem tudom, mit csinálnak, de egyszer csak arra döbbentem rá, hogy negyven leszek. Én. Negyven. Felfoghatatlan! A negyven már egy komoly kor, kérem!

A 90-es évek negyvenesei

Tizenhat évesen emlékszem, a negyvenesekről azt gondoltam, hogy azok már csak a nyugdíjat várják, semmi érdekes nem áll előttük az életben. Persze, az is igaz, hogy amikor én voltam tizenhat, az akkori negyvenes nők nem is úgy néztek ki és úgy éltek, gondolkoztak, mint a mai negyvenesek. A kép, ami megmaradt bennem erről a korosztályról, a kilencvenes évek elejéről az egy lestrapált, elhízott, izzadtságszagú nő, a fején lenőtt dauer, a lábán nagymamacipő, a melle lóg, a ruhája praktikus, kényelmes és kibolyhosodott, a főzéstől pecsétes, arca ráncos, sminktelen és csalódott, életunt kifejezéssel néz a világba. Nem nagyon mosolyog, bohóckodni, viccelni meg sohasem szokott, szórakozni nem jár el, nem vesz magának szép dolgokat, a házassága tönkrement, szexelni sosem szokott. Mindig fáradt, állandóan csak kötelességet teljesít, és olyan kifejezéseket használ, mint: a pénz nem a fákon nő, mindenért keményen meg kell dolgozni, az élet nem fenékig tejfel, mindenkinek megvan a maga keresztje, a boldogság csak illúzió.

40 felett megáll az élet? Nem hinném!

Na, ilyenné biztosan nem akartam válni. Rettegéssel töltött el a gondolat, hogy nemsokára én is negyven leszek, mintha attól féltem volna, hogy hirtelen, a születésnapom reggelén arra ébredek, hogy éjszaka, észrevétlenül ilyenné változtam. Aztán eljött a nap, amikor betöltöttem ezt a már-már mitikus kort és kiderült, hogy minden maradt a régiben. Nem volt varázslat éjszaka, amitől királylányból békává (bocs a költői túlzásért) váltam volna. Megmaradtam ugyanannak, ami addig is voltam és igen, a férjem harmincas pasi! Azért ez elég menő.

Relatív kor van csak

Viccet félretéve, tényleg nincs kor. Relatív kor van csak. Ez is közhely, de borzasztóan igaz: amennyinek érzed magad, ahogyan tekintesz magadra, ahogyan élsz, gondolkozol, viselkedsz, az határozza meg a korodat. Hiába van ott egy papír. Külsőre nagyjából tíz évet simán le tudok tagadni, belsőre mikor mennyit, akkor ki a francot kéne, hogy érdekeljen, mennyi áll a születési anyakönyvi kivonatomban? Persze vannak dolgok, amikhez már máshogy állok, mint a húszas éveimben, de ez is így van rendjén. Máshogy tekintek a munkára és szent meggyőződésem, hogy az elkövetkezendő tíz évben fogom igazán megérteni és megélni azt, hogy az ember örömmel is tud dolgozni, és hogy a munka örömforrás is tud lenni, ha megtaláljuk a nekünk valót.

Máshogy tekintek a szabadidő hasznos eltöltésére is: míg húszévesen nem volt az a fagy, jégeső, másnapi korai felkelés, fejfájás, vagy bármi, ami visszatartott volna attól, hogy egész hajnalig csapassam a bulikát, most már inkább azt választom, hogy meghívom a legjobb barátaimat, főzök valami istenit és kibeszéljük magunkból, ami bennünk van.

A természet közelségét is egyre fontosabbnak érzem, ha rajtam múlik – bár a belváros közepén lakunk, ahol abszolút nyüzsi van – nyaralni a lehető legeldugottabb helyekre szeretek járni. Még élvezem az itt lakást, mert fontos szempont, hogy tömegközlekedéssel bárhová könnyen és gyorsan el tudok jutni, de érzem, hogy ez egyre inkább a háttérbe kezd szorulni lassan és felváltja a helyét a városon kívüli kertes ház vágya. Ahol kutyákat lehet tartani, ahol kint lehet ülni a teraszon tavasztól őszig, ahol esetleg valami ehető is nő a kertben, amiből aztán csodákat lehet főzni a meghívott jó barátoknak.

Máshogy viszonyulok a divathoz, az öltözködéshez. Míg fiatalabb koromban inkább korlátozott, addig most már inkább felszabadít. Nem azt hordom, ami éppen menő, hanem azt, ami szerintem a legtöbbet hozza ki belőlem, vagy csak egész egyszerűen nekem nagyon tetszik. És nagyjából leszarom, hogy másnak igen, vagy nem. Persze van néhány vélemény, ami érdekel, például a férjemé, de a külvilágé abszolút nem. Ugyanez vonatkozik hajra, sminkre, kiegészítőkre.

De talán a legnagyobb változás, ami kívülről is jól látszik az, hogy rájöttem, mennyire értékes a szabadidőm.

Kevés van belőle: teljes állásban dolgozom, két gyerekem van, akik sportolni járnak és akikkel igyekszem minél többet külön-külön is lenni, háztartásom van és férjem, akivel fontos a kettesben töltött minőségi idő. Így a végén, az a nagyon picike, ami megmarad, aranyárban van (az egymagamban eltöltött, úgynevezett énidő pedig gyémántárban, nagyjából, de ez már egy másik történet). Ez azt jelenti, hogy kizárólag olyan emberekkel vagyok hajlandó eltölteni, akiket tényleg szeretek. Kizárólag olyan kapcsolatokat ápolok, amik feltöltenek, olyan helyekre, eseményekre megyek, amiken jól érzem magam és például az esküvőmre is kizárólag azokat hívtam meg, akiknek a társaságára vágytam. Ha valaki megsértődött ezen, az az ő dolga. Pici esküvőnk volt és csak néhány barátot választhattam ki, szelektálni kellett. Volt olyan, akit nagyon szerettem volna meghívni, de a legkisebb gyerek még szopizott és csak családostól tudott volna jönni, az meg plusz öt személyt jelentett, így szomorúan, de letettem róla.

Az idő múlásával a szex is átértékelődött, illetve felértékelődött. Mindig is imádtam szexelni, de míg fiatalabb koromban egyfajta szórakozás volt, amit adott esetben simán lehet egy épp megfelelő, random idegennel is művelni, ma már egy meghitt, bensőséges, mélyen megindító tevékenység lett, amit erős érzelmek kísérnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag gyertyafényben, halk szerelmes balladák hallgatása közben, mélyen egymás szemébe nézve, lassan finoman szeretkezek csak, szó sincs róla. Simán belefér ebbe a gyors, vad döngetés is, ami utána alig tudok lábra állni, sőt, némi „mocsok” is, vagy a szokatlanabb helyekkel, pózokkal való kísérletezés is, de a lényeg az, hogy megélem az érzelmeket közben és nem vágyom arra, hogy úgy csináljam, hogy ne legyenek ott érzelmek.

A legnagyobb változás, ami viszont kívülről nem feltétlenül látszik, a tudatos életre való törekvés. Nagyon fontos lett az, hogy lássam, mit hogyan és miért csinálok, miket érzek és ezek az érzések vajon honnan jönnek. Sok energiát fektetek ebbe, mert biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen járható út, amit még érdemes is végigjárni.

Igazából a negyvenben az egyetlen valóban ijesztő dolog az, hogy a következő nagy, kerek az ötven lesz. De ez meg már a jövő, amivel ugyanúgy nincs értelme foglalkozni, mint ahogy a múlton rágódni sincs, szóval ki nem szarja le? Itt és most negyven évesen azt hiszem, elmondhatom, hogy a lehető legjobban érzem magam a bőrömben és kíváncsian várom, mit fog hozni még az a hátralévő x, ami remélem szép nagy szám lesz. Különben is, a negyven az új harminc, igazam van? Nem? De!