Rosszul vagyok – avagy amikor a félelmeim irányítanak

Olvasási idő:
Vannak olyan időszakok az életben, amikor sajnos átmenetileg feltesszük azt a fekete/sötétszürke szemüveget. Aki tud, az próbálja meg nem megadni magát ennek, de én most arról fogok beszélni, hogy mi van akkor, ha időszakosan a legtöbb, amire képes vagy az, hogy beleengeded magad. Amikor a túlélésre játszol.

Azt gondolná az ember, hogy ehhez valami igazán ütős, atomszarságnak kell történnie az életben, de egyáltalán nem biztos, hogy valóban így van. Néha az apróságok azok, amik miatt tökéletesen el tudjuk veszíteni a lábunk alól a talajt, mert a külső szemlélő számára pitiánernek tűnő bosszúságok nem azok, amiknek látszanak, hanem kapuk valami sokkal nagyobb felé.

Ezek az „édes kis apróságok” aztán féreglyukat nyitnak lelkünkben a legmélyebb, legkínzóbb félelmünk felé, amin keresztül lazán beszippant minket a végtelen feketeség.

Nem az a lényeg, hogy mi történik, sokkal inkább az, hogy ezt a történést mi hogyan éljük meg. Ha egy leejtett pohár szilánkokra törése miatt bőgőrohamot kapunk és tíz percig zokogunk a maradványai fölött, akkor is tisztában vagyunk vele, hogy nem az a pár száz forintos kár vagy a 49 másodpercnyi porszívózással járó „fáradság” az, amitől kiborulunk. Talán a bénaságunk indít be bennünk olyan borzasztó félelmeket, amik minden kudarcunk összes fájdalmát ebbe az egy pillanatba sűrítik, talán a kapkodásunk okozta, mert mi nem hibázhatunk és az így elvesztett értékes másodperceket gyászoljuk ilyenkor: kinek mi. De abban biztosak lehetünk, hogy nem az a bármikor pótolható fogyóeszköz elvesztése a lényeg.

A legkisebb történés is beindíthatja a legmélyebb félelmeinket

Az én belső mumusom…

Az én belső mumusom most a párom elvesztése képében támad. Úgy hozta az élet, hogy nagyjából öt hétig minden héten két és fél (hármat mondok általában, mert többnek érzem) napot külön töltünk. Vidéken van munkaügyben, két éjszakát ott is alszik. Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy szerdán reggel elmegy dolgozni, mint mindig és legközelebb péntek délután jön haza. Nem hat hét múlva, nem fél év múlva és még csak nem is arról van szó, hogy valami fergeteges, thai kurvákkal megspékelt, iszunk-hányunk-belefekszünk buliba menne. Vajon tudok-e rá lazán legyinteni, mondván, most ezt dobta a gép és kész? Nem tudok. Arról van-e szó, hogy egyedül képtelen lennék megoldani a helyzeteket, elintézni az elintézni valókat, irányítani a gyerekeket, a megfelelő időben a megfelelő helyen ott lenni? Nem arról. Esetleg irigylem-e tőle azt, hogy ő ott van és napi nyolc vagy több órában előadásokat hallgat olyan témákban, amiknek én a címét sem értem, majd maga is kiáll a jóég tudja hány ember elé előadni? Irigyli a halál. Talán rettentő, szenvedésekkel teli pár napról lenne szó az én életemben ilyenkor?

Nem, még csak ez sem. Kiválóan elvagyunk a gyerekekkel, esténként időben tudok aludni menni és korán pizsibe bújva, egymagam birtokba venni a pihe-puha franciaágyat egy jó könyvvel az általam elképzelhető legjobb dolgok ötös listáján biztosan szerepel. Mégis. Valami olyan feneketlen szomorúság lett úrrá rajtam, hogy egészen megdöbbentett. Az első alkalom után még annak sem örültem, hogy pénteken újra otthon volt. Vagyis nyilván örültem, de nem úgy igazán. Aztán úrrá lett rajtam egy állandó nyomottság. Nem vagyok konkrétan rosszul, de jól sem és ez nálam szokatlan, nem nagyon tudok vele mit kezdeni. Nézegetem saját magamat, az érzéseimet, mint valami izgalmas bogarat a nagyító alatt és próbálom megérteni, mi zajlik. Este, amikor a férjem pakolja össze a kis bőröndbe a kétnapnyi motyóját, kiürülök. Nem csak kiürülök, hanem amikor múlt pénteken hazajött, azt vettem észre, hogy tudatosan kiürítem magam az irányába.

Próbálok érzelmileg eltávolodni tőle, talán akkor majd nem fáj annyira, ha legközelebb ugyanez lesz.

Ami persze egy baromság, mert bár az eltávolodás bejön, ettől még semmivel nem könnyebb, vagy kevésbé szar, amikor a következő héten ugyanezt élem át. Szóval gyakorlatilag adok a szarnak egy pofont. Tudom, most tapasztalom. Van bennem valami rohadt nagy félelem, valami végtelen kiábrándultság, attól, hogy egyedülálló anyaként élem át/meg magamat átmenetileg. Ez persze tökéletesen érthető,  tudván, hogy egyszer már elváltam két gyerekkel, anyukám is elvált, de ő hárommal és volt még egy nagymamám is, aki fiatal szolgálólányként megesett, majd állami gondozásba adta a gyereket. Akkoriban egy hajadonnak gyerekkel nem nagyon volt esélye az életben maradásra.

Mindent értek, de az érzés nem múlik, csak marad. Ott terpeszkedik bennem, mint penészedő beázás a fürdőszoba fehérre festett falán és bemocskolja a napokat és én pillanatnyilag nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kiszakítsam magam belőle. Nem vagyok tőle depressziós, nem gondolkodom fájdalommentes módszereken, amikkel véget vethetnék az életemnek: szó sincs erről. Csak vagyok. És várom, hogy elmúljon, hogy újra élvezhessem azt, amit eddig is élveztem, lássam a sok szépet, ami körülvesz és végre megint úgy tudjam megölelni a férjemet, hogy abban benne van az egész szívem-lelkem és nem úgy, mintha csalódást okozott volna.

Mert nem ő okozott, csak most a mumusaimon keresztül látok mindent, de ehhez neki semmi köze. Igyekszem ezt a néhány hetet úgy túlélni, hogy ne szerezzek és ne okozzak semmi maradandó sérülést a kapcsolatunkban és bízom a szeretetében, nagyvonalúságában és türelmében. Ami van neki. Nekem ezt adja a tudatosság, aminek ugyan még csak az előszobájában teszem meg világítás nélkül, ijedten bátortalan lépéseimet. De már ennyi is elég ahhoz, hogy legalább azt észrevegyem, ha indokolatlanul reagálok helyzetekre és ne a páromra próbáljam rátolni a felelősséget, hanem igyekszem mindig figyelmeztetni magam, hogy ezek bennem lévő félelmek, amikről a másik nem tehet. Ő csak éli az életét, mellettem, velem közösen és arra én valahogy reagálok. De néha nem én reagálok, hanem a mumusok. Ha annyira még nem is vagyok ügyes, ne kerüljek a hatásuk alá, legalább annyira legyek, hogy ezért ne ő legyen a feketeseggű. Mert most ez a legtöbb, amire képes vagyok.