Nyársirató, avagy iskolakezdés anyaszemmel

Olvasási idő:
Érzem a zsigereimben. Többet tüsszögök, gyakrabban dugul be az orrom, viszketnek a nyálkahártyáim a parlagfűtől. Látom a fényeken, érzem az illatokon, hallom a madarak hangjában. Itt van újra, minden kétségbeesett reményemre csúnyán rácáfolva, látom: idén sem marad el érdeklődés hiányában. Az ősz. És vele együtt az iskolakezdés, ami egy sor változást hoz maga után.

Itt van, a minden reggeli gyere-már, öltözz-végre, tűnés-fogat-mosni, hol-a-bánatban-van-a-tesicuccod? A minden esti szendvicsgyártás, „mi kerüljön az uzsisdobozba” dilemma, a „basszus, már megint fél kilenc, ma sem fekszenek le időben”. Az év eleji, soha véget nem érő szülői értekezletek, amiken látom lelki szemeim előtt, ahogy egy emberméretű homokórán peregnek le az életem homokszemei. Legalább két értékes órám veszett oda, anélkül, hogy bármi értelmeset vagy csak szimplán kellemeset, szórakoztatót tennék. A nagybetűs élet, két iskolás gyerekkel. Az egyik kamaszodó hatodikos, a másik már kinyílt csipájú másodikos.

Ha szeptember, akkor egy kis depresszió

Tegnap este erőt vett rajtam a minden szeptember elején menetrendszerűen érkező enyhe depresszióm. Igazából már meg sem lep, lassan talán megszokom, hogy ez a normális menete az életemnek: nyár vége, sulikezdés, laza depi. Mindenért megfizet az ember, tartják nagyon sokan és én ilyenkor tényleg úgy is érzem, hogy ez igaz. Nyáron ugyanis csúnyán el vagyunk kényeztetve, mert elváltam és minden évben a gyerekek két hetet az apjukkal töltenek, és mert van egy anyukám, aki anyának sem volt semmi (jó értelemben!), de nagyinak talán még ezt is felülmúlja. Vidéken lakik, de nem túl messze Pesttől, van egy kutyája és a gyerekeim nagyon szeretnek ott lenni, ezért nyaranta mi csak akkor „futunk össze” a kölkökkel, amikor pihi van, buli van, tehát a közös családi nyaralás és néhány bográcsozós-strandolós hétvége erejéig – a legjobb. Az összes többi időt felváltva töltik Nagyinál, Apánál és táborban.

Ha nyár, akkor energia, vidámság és önbizalom

Mi pedig az idő legnagyobb részében ilyenkor úgy csinálunk, mintha „csak” szerelmespár lennénk. A szeptembertől júniusig tartó feszített tempójú taposómalom után, a soha véget nem érő logisztikai bravúrok után már önmagában az is egy nyaralással ér fel, hogy semmi egyéb dolgunk nincs, mint ledolgozni a napi 8 órát, aztán pedig szabadság van. Munka után lehet spontán kettesben vásárolni, moziba menni, leülni fröccsözni egy teraszra és a saját barátokkal szervezett egyéni programot sem előzi meg egy héttel a másfél órás bréjnsztorming, hogy mégis hogyan lehet egy szülőből kettőt csinálni estére. Ennek az időszaknak a könnyedségétől eltekintve is kifejezetten nyárfüggő vagyok, soha nem érzem magam olyan energikusnak, vonzónak, vidámnak és könnyűnek, mint nyáron.

Kezdve azzal, hogy egy nyári ruhatár szexisségét, nőiességét össze sem lehet hasonlítani az őszi-téli vastag pulcsik, bumszli sálak és alakot takaró dzsekik ormótlanságával, egészen odáig, hogy mennyire más úgy felkelni reggel, hogy nincs hőmérsékletkülönbség az ágy és az azon kívül létező világ között. Ezért én minden évben egy kicsit belehalok, amikor elkezdenek változni a fények és indulok elintézni a szeptemberi ebédbefizetést. És mivel nem kicsi az ellenállás bennem az újrakezdődő rutin irányában, általában az utolsó pillanatokig halogatok mindent. Nálunk tényleg megtörténhet, hogy csak augusztus 30-án kerül elő a táskából a júniusi szendvics maradéka és egészen biztosan csak ezután kerül kimosásra. A táska, nem a szendvics. Persze ha újat kell venni, mert tönkrement, akkor szendvicsestől dobom ki, de legalább ezt megúsztuk az idén.

via GIPHY

Ha szeptember, akkor újra logisztikai zavar

Amit viszont nem úszok meg, az a férjem igazolt hiányzása, munkaügyben. A rendkívül komoly és fontos munkát végző férjem egy rendkívül komoly és fontos oktatás miatt egy hónapig minden héten három napot lesz távol tőlünk. Ezzel természetesen semmi gond nincs, akinek ilyen a munkája, azzal ez együtt jár, nem? De. Nem! Igenis van vele gondom, főként egy ilyen évnyitóktól és becsomagolt tankönyvektől terhes időszakban. Eleve az a gondolat, hogy egy héten két éjszakát nem velem alszik, kétségbeejtő; utálom, ha nincs ott. Hiányzik az illata, a szuszogása, az elalvás előtti vállára kucorodás, pocsék érzés, amikor éjszaka felébredek és egy nagy luk tátong a helyén, ilyenkor valami megmagyarázhatatlan szomorúság önt el, mintha végleg elveszítettem volna.

Ráadásul ott van az is, hogy háromnapnyi délutáni-esti logisztika kizárólag rám hárul majd edzésestől, bevásárlásostól, mindezt bkvval, mert én csak most csinálom a jogsit. Ha akarom, nagyon mélyre tudok süllyedni ilyenkor az önsajnálatban. Természetesen minden gyakorló szülő tudja, hogy a szeptember úgyis arról szól, hogy amikor már azt hiszed, nagyon profi voltál és tényleg mindent beszereztél az iskolához, akkor, mint megriadt nyuszi a bokorból, váratlanul ugranak elő a tanárok szájából az újabb és újabb vásárolnivalók. Most egy gumis mappa, jaj, meg a postairón, de matekfüzetből is kettő kéne a megadott egy helyett. És mindezt természetesen holnapra, de leginkább mára. Nem akarom a tanerőket hibáztatni, sőt, magasra emelem a képzeletbeli kalapomat olyan lények előtt, akik többé-kevésbé ép ésszel tudják végezni azt a munkát, ami számomra valahol a bkvellenőr és a hullamosó között helyezkedik el kecsegtetőség tekintetében. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy csomó minden törvényszerűen csak menet közben derülhet ki, tehát tényleg nincs ezzel semmi gond; attól még én úgy érzem, újabb és újabb terheket rak rám a megoldandó helyzet.

Ha szeptember, akkor gyerekzsúr és egyéb nyalánkságok

Nálunk a szeptember duplán, triplán nehéz hónap egyébként is, mert ilyenkor szoktuk tartani a lányok közös szülinapi buliját. Az egyik augusztus végén, a másik szeptember elején született, így eléggé adja magát, hogy egy nagy bulit rendezünk, két külön tortával, ahova mindenki meghívja a saját barátait. Mivel az alsószomszédunk egy hihetetlenül házsártos, rosszindulatú, gyerekgyűlölő némber, fel sem merül a lehetőség, hogy mindezt a lakásunkban tegyük.

Egészen őszintén bevallom, hogy ha egy angyalszelídségű, „engedjétek hozzám a kisdedeket”-típusú asszony lakna alattunk, nekem akkor is annyi kedvem lenne 20 izgatott gyereket több órára beengedni a lakásomba, mint mondjuk csótányokat simogatni.

Abból a szempontból is jó a közös buli, hogy így csak egyszer kell egy évben megbirkózni az ezzel járó nehézségekkel, a helyszín, a foglalás, a tortarendelés, a vendégek meghívása, a gyerekek kulturált szórakoztatása, a felmerülő problémák elsimítása, a hihetetlen erőfeszítés, hogy próbáljak nagyjából mindenkire egyenlő arányban odafigyelni. Ami nyilván sosem sikerül.

Szóval így indul nálunk az ősz, tele kihívásokkal, megoldandó feladatokkal, elintézendő ügyekkel; mint minden családban, ahol iskolás gyerek van. Próbálom elfogadni, hogy ilyenkor a fókuszom ideiglenesen a nehézségekre terelődik és türelemmel kivárni, hogy újra belerázódjak az iskolaév menetébe, hogy lélekben is visszajöjjek szabadságról, mert tapasztalatból tudom, minél jobban harcolok ellene, annál nehezebben jövök ki belőle. Elfogadom, hogy átmenetileg szaranya legyek, aki nyűgnek éli meg a több ezer teendőt és időszakosan nem azt látja teljes színes-szagos valójában, hogy mekkora csoda ez a két kölök, hogy milyen fantasztikus, amikor egy esküvőn a saját kamaszgyerekemmel együtt tombolunk a Despacitora (megtörtént) és amikor a kisebbik reggel odabújik hozzám az álomillatú kis meleg testével és arcomat simogatva ébreszt. Mert nyilván ez is ott van, ilyenkor is. Csak egy kicsit most inkább mást látok.