Programozott szex: ilyen a házasélet gyerekkel

Olvasási idő:
A gyerekvállalással az ember életének egy sor olyan szeletére derül fény, amiket bizony elkerülhetetlenül updatelni kell, mert a régi formában nem mennek tovább. Ezeket mindannyian hallottuk valamikor lánykorunkban a szegény, lestrapált családanyáktól, akiket egy-egy családi összejövetelen húszévesen meg kellett hallgatni, de a kezünkben a sör, a fejünkben pedig már az esti buli ígérete megakadályozott, hogy valóban meghalljuk. Így aztán, mire magunk is szegény, lestrapált családanyákká (NEM!) változtunk, már rég elfelejtettük, hogy az egész életünk tényleg fenekestül fordul fel, ha egyszer beteljesítjük női princípiumunkat.

Mielőtt gyerekeim lettek, mindenféle elveim voltak, amiket aztán lassan felülbíráltam és mostanra megvannak a saját szabályaim, amik arra valók, hogy általában ragaszkodjak hozzájuk, de időnként rugalmasan felrúghatóak legyenek. Egy dolog viszont nem változott és nem tudom elképzelni, hogy valaha is hosszútávon, számottevően megváltozna: a szexhez való viszonyom; most is ugyanolyan fontos, és ha lehet, még jobban szeretem és élvezem, mint hamvasabb koromban. Eszem ágában sincs róla lemondani, nem is lesz, addig szeretnék élni, amíg vágyom és művelem a testi örömöket. Mély meggyőződésem, hogy sarkalatos pontja a testi-lelki teljesség megélésének az, hogy az ember hogyan viszonyul a saját szexualitásához. Tény viszont, hogy maga az aktus minősége, az oda való eljutás és a körülményei bizony hozzá kellett, hogy formálódjanak a családi élet ritmusához.

A spontán szex, mint olyan, a gyerekek megérkezésével természetesen megszűnt létezni.

Tudom, hogy sokan erre hivatkoznak, amikor elárulják, hogy már nem élnek rendszeres nemi életet a férjükkel/párjukkal, de ez az én agyamnak tökéletesen érthetetlen. Olyan, mintha egy éhező ember azt mondaná, én csak szögletes fehér tányérból, ezüst evőeszközzel, derengő holdfényben, este fél nyolckor vagyok hajlandó vacsorázni, máshogy nem. Ha olyan istenigazából éhes lennél, fejen állva egy szarkupac tetején is megtennéd, akkor miért más a szex? Ugyanúgy testi szükséglet, bár lehet, hogy konkrétan testileg nem lehet belehalni a hiányába, mint az éhezésbe, de elsorvadni, lelkileg megtörni miatta igen. Igen, amikor még függetlenek voltunk és kettesben együtt éltünk a párunkkal, tökgyalulás közben délután ötkor is nekieshettünk egymásnak a konyhapulton, ha épp úgy alakult, erre két gyerekkel a lakásban nyilván nincs már lehetőség. Jön tehát a programozott szex.

Zár az ajtón: csodákra képes!

Este, gyerekfektetés után, amikor már elcsitultak és nem várható, hogy kijönnek kakilni, vizet inni, amitől aztán pisilni kell, amitől megszomjazik, közben eszébe jut a tizenharmadik alvósállat, ami a táskában maradt, erre elkezdődik a háború a gyerekszobában, mert a másik már aludna, abba meg természetesen minket is be kell vonni, kinek a pártjára állunk… Szóval nem akkor, amikor az ember legszívesebben azon hirtelenjében tépné szét a másikat, hanem akkor, amikor arra lehetőség van, mint ahogyan egyébként ez minden mással is pont ugyanígy van. Semmi értelme ez ellen tiltakozni, ennek ellenállni, hőbörögni, dühöngeni ezen, és a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Ehhez a helyzethez alkalmazkodni kell és megtanulni kihozni belőle a legjobbat, a maximumot.

A spontaneitást pedig ne a hely és az idő szabadon megválasztásában keressük, hanem mondjuk a kivitelezésben.

Persze gyerekekkel a lakásban nagyjából lehetetlen megmondani, hogy mikor fog éppen eszébe jutni simán besétálni a szobába, mert fölébredt és valamit mindenképpen el kell mondania vagy bármilyen egyéb, reggelig halaszthatatlan dolga van, és senkinek sem kellemes kép arra gondolni, hogy a saját gyermeke apa (vagy esetünkben nevelőapa) szőrös fenekével kerüljön szemtől szembe, akinek a feje épp anyu lábai között van… Eme megrázó szituáció elkerülésére viszont van egy csodálatos találmány, ami az ajtók zárhatóságát oldja meg sikeresen, már hosszú idők óta. Sokféle létezik belőle, ha nincs kulcs a hálóajtóhoz, vagy elveszett és nem tudunk újat szerezni sehogyan, akkor sem kell gyerekünk húszéves korában bekövetkező különköltözéséig lemondanunk arról, hogy egy jóízűt szeretkezzünk, hanem tehetünk például egy nagyon egyszerű reteszt az ajtóra, ilyen van nekünk is.

Nem hinném, hogy bármilyen lelki törést kellene elszenvednie annak a gyereknek, aki az éjszaka közepén nem tud egy hirtelen ötlet hatására (vagy akár valódi problémával), azonnal és akadály nélkül rárontani a szüleire. Amint meghalljuk, hogy próbál benyitni, úgyis azonnal lőttek a hangulatnak, de a zárt ajtó lehetőséget ad nekünk arra, hogy magunkra kaphassunk valamit és fogadóképes állapotban álljunk a büdös kölök gyerek elé és megoldjuk a problémáját. Egyáltalán nem gondolnám, hogy baj lenne, ha a gyerek idejében szembesül azzal, hogy anya és apa szuverén egyének, akik a szülői szerep mellett párhuzamosan szerelmespár is, akiknek, egyáltalán nem mellékesen, szükségük és alapvető joguk is van a kettesben eltöltött minőségi időhöz. Ha megtanulja, hogy tiszteletben tartsa a másik igényeit, szükségleteit, attól nem sérülni fog, hanem tapintatosabb, elfogadóbb és összességében véve kellemesebb ember lehet csak belőle.

Természetesen itt nem arra gondolok, hogy amikor a gyerek hányós-fosós vírustól ágynak döntve, 40 fokos lázzal fekszik külön a saját szobájában, akkor zárjuk magunkra az ajtót és reggelig kufircoljunk, mondván, ez nekem jár. Amikor nálunk beteg a gyerek, a párom kimegy a nappaliba aludni, a kis beteg pedig bejön hozzám, a hitvesi ágyba, mivel hárman nem férünk el kényelmesen a viszonylag szűk ágyon. De semmi nem indokolja, hogy egy 12 és egy 8 éves gyerek ne értse meg és tartsa azt tiszteletben, hogy normál körülmények között, testi-lelki egészség és béke, nyugalom esetén az este, miután leoltottuk a villanyt, a mienk, felnőtteké. Tudni kell súlyozni.

Azt pedig szerintem mindenkinek érdemes észben tartani, hogy a gyerek átmeneti lakója csak az életünknek. Bár kortól függetlenül mindig a legfontosabb személy lesz számunkra, de egyszer kirepül majd és – ideális esetben – a saját életét akarja elkezdeni élni, amiben mi csak sokadlagos statiszták leszünk és ez így is van nagyon jól. Ebből pedig az következik, hogy mi kettesben maradunk az apjával – szintén ideális esetben – életünk hátralevő részére. Aránylag kevesen szoktak ilyenkor már elválni, tehát kifejezetten jó lenne arra törekedni, hogy az ember, akivel kettesben maradok öregségemre, ne egy vadidegen legyen, akivel semmilyen közös témám, élményem nincs már régóta. A gyerek elköltözése utáni napon pedig ne arra ébredjek, hogy nincs neki mit mondanom, mert a kötelék elfoszlott közöttünk, ezer éve nem csináltunk közös programot és arra sem emlékszem már, hogy mikor láttam utoljára a farkát. Egy kapcsolatot ápolni kell és ebbe – tetszik, nem tetszik – a szex szervesen beletartozik.  Tehát nyeregbe fel, hölgyeim, szexelni jó!