Anya gyúrni kezd I. rész

Olvasási idő:
A kétgyerekes anyuka, ha lemegy az edzőterembe…erről szól új sorozatunk, amiben Gyömbi bemutatja, hogyan is működik a súlyzós edzés, ha az ember elfoglalt, dolgozik, háztartást vezet, feleség és anya is egyben. Nagyon nehéz megoldani, de az egészségtudat, és bizony a hiúság is, segíthet felülkerekedni ezen, és lerugdos a terembe, sőt, csodák csodájára, még élvezheted is. Az első rész a kezdetekről szól.

Az úgy kezdődött, hogy a sporthoz való viszonyom csúnyán elbaszódott még az általános iskolában. Mivel akkora vagyok, mint egy nagyobb kutya ülve, valahogy nem értékeltem, hogy minden rohadt testnevelés órán kosarazni kellett (a labdajátékokat különben is mindig utáltam: számomra egy ötvennel felém süvítő labda nem kihívás, hanem veszélyforrás, ami elől menekülni kell.) Viszont legalább mire kijártam az iskolát, úgy megutáltam mindennemű testmozgást, hogy sikerült a gyereket is kiöntenem a fürdővízzel együtt. Az egész úgy szar, ahogy van, gondoltam. Szerencsére piszok jó alkatot kaptam a Jóistentől (ez egy nagy csillagos ötös, itt is üzenem neki), így sosem volt szükségem arra, hogy rendszeres testmozgással tartsam kordában a súlyomat, most is csak a negyvenet verem. Kilóban is, évben is. Viszont az utóbbi időben, így negyvenen kicsivel túl azt vettem észre, hogy kezdek lottyadni. Nem vészesen, de azért számomra érezhetően és láthatóan. Na most: ha valami, hát ez nem annyira opció. Hiú vagyok, ez van. Lassan elkezdett csírázni bennem egy gondolat, amit először saját magam számára is csak nagyon halkan, óvatosan suttogtam el, de aztán, némi öntözgetés, ápolgatás után szárba szökkent és elmondtam a barátnőimnek is: hogy milyen szuper lenne jövő nyárra kigyúrni magam. Bármilyen felszínesnek is gondoltok most, be kell vallanom, hogy igen, az első motiváció a hiúság volt.

Vékony, fiús, tornász alkat vagyok és úgy gondoltam, elég jól tudna mutatni rajtam az a fajta szálkásság, ami még nem durva, de gyönyörűen kiemeli az izmok valódi, rejtett alakját.

Akkor még mindig csak gondolat volt, amit persze továbbszőttem és itt már bejöttek az egyéb indokok is: a rendszeres mozgás egészséges, ülőmunkát végzek, lassan a csontritkulás is esetleg veszélyforrás lehet.

Száz gondolatnak is egy a vége, el kell kezdeni valamit mozogni. De mivel maga a sport elképzelhetetlen volt, hogy számomra örömforrás lehet, ezért választottam azt a fajtáját, amivel a leggyorsabban, leghatékonyabban tudok szálkás testet varázsolni magamnak – a mozgás része meg mindenképpen ki van pipálva. Szóval gyúrunk, vazze.

Szeptemberre időzítettem a kezdést. Ennek több oka is volt, először is semmi kedvet nem éreztem, hogy nyáron bármivel is megkössem magam, másrészt szerencsésen úgy alakult, hogy a lányaim egy helyre kezdtek el edzésre járni, de két egymást követő órára, ráadásul mindezt egy edzőteremben. Így hetenként elég sok kitöltetlen óra állt a rendelkezésemre, ami ahhoz kevés, hogy hazamenjek és megfőzzek, ahhoz viszont sok, hogy csak úgy üljek és bámuljak ki a fejemből. Gondoltam, bemegyek az edzőterembe és szerzek egy személyi edzőt, aztán, amíg a lányok táncolnak, én gyúrok. Így értelmesen eltöltöm az időt és még külön menni sem kell sehova. Így is volt, szeptember 4-én, az első edzésen a gondolatot tett követte és a pultnál a kedves fiatalember bemutatott egy hölgynek, aki az első pillantásra lenyűgözött.

Emma lányom is beugrott a nyújtásra kicsit

Noémi egy igazi amazon. Hosszú, sötét hajával konkrétan mintha egy kalandfilmből lépett volna ki, ahol a nők uralják a világot és fél kézzel hajítják félre az útból a bosszantó pasikat, mert Noéminak kábé kétszer akkora a karja, mint a közel száz kilós férjemé, a háta meg nagyjából a másfélszerese az övének. Minden egyes izomcsoportot egyenként látni lehet rajta és emellett a csaj szupercuki, közvetlen, jó fej és állandóan mosolyog. Vagy nevet. Vagy mosolyogva nevet. Szóval én rögtön úgy éreztem, hogy megtaláltam az emberemet. Megbeszéltük, hogy mit szeretnék, megállapodtunk az időpontokban és én – egészen perverz, számomra érthetetlen módon – már ott és akkor elkezdtem várni az első alkalmat. Ami hamar el is jött.

Picit aggódtam azon, amin szerintem nagyon sokan, mikor először mennek edzőterembe, hogy még tapasztalatlan vagyok, nem ismerem a gépeket, a szokásokat, minimál súlyokkal dolgozom csak, bénázok, a profik meg biztos tök cikinek tartanak. De Noémi gondoskodott róla, hogy ezekkel ne tudjak foglalkozni.

Mindig figyelt, mindent megmutatott, mindent elmagyarázott és folyamatosan biztatott, bátorított, lelkesített. Végig ott volt, figyelte, hogy megy a feladat és készenlétben állt, hogy ha kell, segítsen; mindvégig visszajelzést kért arról, mit éreztem, nem túl nehéz vagy könnyű-e a gyakorlat.

Vannak izmaim!

Az edzés végén tett valami megjegyzést arra, hogy mennyire tele van az edzőterem és akkor döbbentem rá, hogy még azt sem néztem meg, hányan vannak. Viszont egészen elképesztő módon elrepült az idő és kifejezetten élveztem. Mindent. Még a fájdalmat is, mert néha azért fájt.

De ez a fájdalom számomra a szüléshez hasonlít, persze nem intenzitásában, csak minőségében: olyan fájdalom, ami előre visz.

Aminek értelme és eredménye van, nem csak úgy van, mint egy rohadt fejfájás, aminek aztán a világon semmi értelme sincs. Noémi segített felfedezni, hogy vannak izmaim és a testem sokkal többre képes, mint amit gondoltam róla. Fantasztikus érzés, amikor azt mondja, húsz és én elsőre azt gondolom, hogy az lehetetlen, aztán azért is megcsinálom. A tizenötödiknél úgy érzem, beledöglök és ha egyedül lennék, lehet, hogy hagynám a francba, de ő annyira lelkes és lelkesítő, hogy a végén megcsinálom a húszat, sőt, néha még rá is húzok egyet. Arra is mindig figyelmeztet, hogy a gyakorlat közben koncentráljak arra az izomra, amire éppen dolgozunk, érezzem, ahogy nő, fejlődik, erősödik.

Különleges egy kapcsolat ez, személyi edző és minek is hívják, ügyfél között. Nagyon bizalmi, bensőséges, kifejezetten intim kapcsolat, aminél elengedhetetlen, hogy működjön a kémia a két ember között. Ha Noémi nem lett volna szimpatikus, ha nem találjuk meg rögtön a közös hangot, biztosan előrántok valami kifogást, hogy miért nem tudom ezt mégsem csinálni. Így viszont a lehető legjobb hatással van rám: kihozza belőlem a harcost, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Végtelenül hálás vagyok neki, hogy ilyen csodásan kísér az utamon, amire már olyan régen rá kellett volna lépnem, de csak mostanra sikerült. A videót is ő csinálta, hogy megmutassa nekem, milyen szépen látszanak az izmaim, ahogyan dolgoznak, mert az ember aránylag ritkán látja magát hátulról edzés közben.

Még csak három hete járok, de legnagyobb megdöbbenésemre már akkor várom a következő órát, amikor hazafelé indulok az őszi estében, laktózmentes fehérjeitalt iszogatva.

Egyelőre nem tudok beszámolni arról, hogyan változik a testem, de ha lesz majd miről, meg fogom tenni. A hozzáállásom változásáról viszont már most tudok mondani valamit. Őrület, de tényleg azon kapom magam, hogy akármi van, úgy intézem, hogy hetente kétszer ott legyek a megbeszélt alkalmakkor: nem gondoltam, hogy ez velem valaha megtörténik. Mielőtt elkezdtem, bíztam benne, hogy elég ösztönző erő lesz a cél, ami a szemeim előtt lebeg: egy újraformázott én, aki izmosabb, egészségesebb és fittebb, de egy pillanatig sem merült föl a lehetőség, hogy az odavezető utat még élvezhetem is. És tegnap este edzésről hazafelé menet mégis azon kaptam magam, hogy azt latolgatom, hova is tudnék a héten egy harmadik alkalmat beszuszakolni…

 

(A cikkben lévő képeken a szerző látható, a kiemelt kép illusztráció.)